HST

Most mégis mi a faszt lehet ilyenkor írni? Már ezek is nagy szavak, minden nagy szó, egyáltalán már azok is nagyszavak, hogy nagy szavak, nagy savak, agysavak, better living through chemistry, ha már, Tom Wolfe forog a kandírozott mandarinzselészerű sírjában, P.J. O'Rourke kurvaanyádathunterezik egy méreteset, a Rolling Stone magazin szerkesztősége egy emberként tép be, és ha valaki még egyszer leírja azt a mondatot, hogy "nélküle az index nem az lenne, ami, nélküle a Magyar Narancs nem született volna meg, nélküle a Wanted, nélküle a subbacultcha, nélküle a matula", szóval ha valaki még egyszer ezt merészeli mondani, azt hátralevő életére TV Sziget nézésére ítélem; Vágvölgyi S. Thompson most újra elmesélheti hatszázhatodszorra, hogy amikor ott járt a kertjében, akkor rálőtt, mi a soundtrack, Ramones, csont nélkül, vagy desert songs, valami belassult sivatagzene, ős-stoner, Kyuss főleg, de lehet bármi, csak stoner legyen, most mit szúrjak be, mit linkeljek, mia jó meszkalint lehet ilyenkor linkelni, meszkalink, speedball, minden ott van a csomagtartóban, a gonzo halott, Gonzo'sNot Dead, és nem írunk semmi nekrológot, nincs nekrológ, nincsen pátosz, nincsen semmi se, csak a sivatag, félelem, reszketés, végállomás, pedig, ha.

Mit tenne Hunter S. Thompson azokkal az újságírókkal, akik pátoszos, közhelyesen semmitmondó nekrológot írtak róla?

Használta volna a fegyverét.