Kezdjük a megnyugtató közhelyekkel: szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy két hiánypótló könyv jelent meg a közelmúltban, Timothy Leary: Az extázis politikája és Albert Hofmann: LSD - Bajkeverő csodagyerekem című munkája. Leary a közellenség, a drogkultúra pápája, aki majdnem egyházat épített az LSD élvezetére – legalábbis ez az általános vélemény róla Amerikában, és ez a gondolatait veszélyessé teszi nálunk is, a nulla tolerancia hazájában.
A kiadó éppen ezért dr. Buda Béla előszavával veszi el Leary politikai-vallási hitvallásának élét. Ehhez képest Albert Hofmann megelégedhet Demetrovics Zsolt sorozatszerkesztővel, de ő csak egy tudós, és a tudósokról annyit ír a Galaxis útikalauz, mint a Földről – jobbára ártalmatlanok. Ez persze tévedés, de ebben az esetben igaz.
Albert Hofmann egy tudós lelkesedésével beszél az LSD felfedezésének legendájáról, a véletlenekről, amelyek több más hallucinogén anyag kipróbálásra ösztönözték, az útjairól Latin-Amerikába és Dél-Amerikába, és nem utolsó sorban a szerekkel való élményeiről. Utóbbiról annyi ártatlan lelkesültséggel mesél, hogy néha legszívesebben felemelnénk és megráznánk a mutatóujjunkat: nanana, te kis csibész, csak ezért folytattad a kísérleteket, mert bejött a cucc, mi? És ez valószínűleg részben így is van. Hofmann valóban a gyermekének érzi az LSD-t, szeretettel ír róla, naivan (álnaivan) csodálkozik rajta, miért kell betiltani még a terápiás kutatásokat is vele kapcsolatban (persze, hogy az amerikai hatalom félelemkeltő hisztériája miatt). Hofmann soha nem tagadta meg felfedezését, és mindig mindenkit fogadott, aki ezzel kapcsolatban beszélni óhajtott vele, legyen az újságíró vagy megszállott őrült, és ez mindenképpen rokonszenvet ébreszt a tudós iránt. Érdekes és tanulságos.
Dr. Timothy Leary esete egészen más. Leary abban különbözik egy átlagos megszállott drogapostoltól, hogy mégis a Harvard egyetem pszichológusa volt, tehát nem lehet egyszerű hagymáznak minősíteni a mondanivalóját, és lesöpörni az asztalról. Kavart is vihart valaha Amerikában, börtönnel, félillegális léttel, miegymással. Leary találkozása a drogokkal katartikus élmény volt, de Hofmannal ellentétben mindezt nem tartotta pusztán szubjektív tapasztalatnak, hanem a tudattágítást társadalmi szintre próbálta emelni. A hazug társadalom megtisztítását remélte ettől, meg a nyugati materiális gondolkodás megreformálását, ami csupa pozitív cél. Leary gondolkodása ott bukik meg, ahol minden szereteten alapuló hippi ideológia elvérzett. Szerinte a társadalom rontja meg embereket (forogj a sírodban Jean-Jacques Rousseau!), és amennyiben mindenki normálisan kezelné az LSD-t, akkor egy szelíd és bölcs pszichedelikus társadalom jönne létre. Pont ez a gyanútlanság az, ami eltorzított, és a bűnözésbe hajtott egy csomó hippi társaságot a drogokkal kapcsolatban. Kedvünk lenne odamenni, és a fülükbe kiabálni, hogy nem a társadalom rontja meg az embereket, a rossz bennük lakik, és ők formálják a társadalmat, az élet nem ilyen egyszerű. És nem mindenki érett arra, hogy tudatát kitágítva szembenézzen saját démonjaival. Ezen kívül az emberek extázisra vágynak, az LSD ezt adja meg nekik, tehát érték, amire kereslet van, ezért el lehet adni. És amit el lehet adni, azzal előbb-utóbb vissza fognak élni. Pedig Leary egyébként jó arc, és ő csak tudja, ki a cyberpunk. De ez a dolog az LSD-vel a fenti módon nem működik.
R. GY.
|
