Európa Kiadó
Máshová nem is illene Roth alapműve, mint a szorongás.com világába, Alex Portnoy beszél, az ironikus nevű dr. Spielvogel hallgat, ezzel a monológgal lett világhírű Philip Roth. Amit nem illik: azzal a sommás véleménnyel zárni az olvasást, hogy ez olyan, mint Woody Allen, mert a regény még W. A. e. 1969-ben született, mit szépítsük, az élményanyag közös, de ezért ne irigyeljünk senkit.
A Portnoy-kór a bűntudat és megannyi komplexus tökéletes leírása, hivatkoznak is rá kérges szívű lélekbúvárok szakmai művekben, laikusok számára pedig újra megjelent a pöcsverők bibliája, ahogy egy kedves ismerősöm foglalta össze a mű tartalmát, amikor meghallotta a kiadatás tényét. Életünk, pláne Alexander Portnoy életének normális emberi lények között általában elhallgatott nedvfakasztó részleteit láthatjuk viszont freudista vallomások formájában a New York-i író ironikus stílusában.
Roth titka, hogy ott kezdi el, ahol más abbahagyja az írást, és folytatja is rendületlenül. Nehéz lehet Newarkban egy zsidó családban felnőni, mégis, ha ennyire nehéz lett volna lázadó kamasznak lenni, valószínűleg kihalt volna a népesség, de a gyakran gyomorforgató történetek mögött hiteles érzelmek feszülnek, egyszerre sajnálkozunk és undorodunk, ahogy Alex Portnoy is érez maga iránt, mert őt aztán tényleg mindig utoléri, ami elől menekül. Elsősorban a szülők érik utol, de a sors, sőt az Úr is megbünteti a maga szeszélyes módján, valahányszor nem tesz eleget a rá szabott tekervényes szabályoknak, vagy beteljesíti önmaga a fenyegető jóslatot, ha reménye lenne megúszni a dolgot. Mindezzel együtt élni egy olyan világban, ahol a cselekvés szinte minden formája tilos, ez csaknem lehetetlen, illetve egyszerűen lehetetlen, derül ki a terápián, ahol Portnoy monológját követhetjük. Ebben az őrlődésben a szex fontos téma, de nem a központi probléma, nem Pornó-kórról beszélünk, amit Roth leír, valamilyen szinten mindenki megéli, csak Alex Portnoy lelkiismerete számára undorítóak a vágyai, vágyai számára pedig undorítóan szemforgató a lelkiismerete, büntetést érdemel, de csak egy szarkasztikus poént kap a végén, az egész regényen keresztül hallgató, mégis jelenlévő dr. Spielvogeltől. Nem a katarzis világában élünk, annyira lent járunk, hogy örülhetünk, ha sikerül felkapaszkodnunk a mélypontig.
R. Gy.
|
