|
Tényleg? Nem bírtál kimozdulni az ágyadból heteken keresztül? Kikapcsoltad a mobilt, kihúztad a vonalast? Nem nyitottál ajtót, amikor a postás csöngetett, csak mozdulatlanul, lélegzetedet visszafojtva figyelted a kukkoló résen keresztül? Naponta egyszer ettél, akkor is veréb adagot, és folyton elviselhetetlen szúrást éreztél a szíved és a gyomrod tájékán? Egyedül forgolódtál a sötétben hajnali háromig, aztán délután kettőig sem tudtál elaludni? Egyetlen társas érintkezésed az éjjel-nappali eladója volt, amikor éjfél körül lementél borért és cigiért? Komolyan ez történt veled? És akkor mi van?
Mindenki átesett ezen. Aki nem, az hazudik. Aki hazudik, az fél. Mindenki fél, de nem mindenki hazudik. A hazugok vagy azt próbálják elhitetni a barátaikkal, családtagjaikkal, körzeti orvosukkal, hogy mániás depressziósok – miközben csak annyi történt, hogy önkéntelenül is részévé váltak annak a szolárium szalonokban, wellness centrumokban és ír pubokban kórosan terjedő kollektív hisztinek, amelynek hívószavai: tiszta, depi, vagyok – vagy pedig szánalmas módon álcázzák, eltitkolják, hogy valóban valami nincs rendben velük: a nap 24 órájában kidülledt pupillákkal, fehér fogsorukat csattogtatva vigyorognak, mindenkinek azt hazudják, hogy majd kicsattannak a boldogságtól, és folyamatosan programszervezéssel töltik az idejüket, közben nem mernek tükörbe nézni. Nehéz eldönteni, de még mindig ez tűnik súlyosabb esetnek.
Aki gyakran állítja magáról, hogy komoly depressziós, az nem az. Nagyon egyszerű magyarázat: egy drogfüggő sem hajtogatja magáról, hogy drogfüggő, mert ez eszébe sem jut, annyira lefoglalja a levertség, az üresség, cselekvésképtelenség, érzése. Egyetlen épkézláb reakció létezik, ha a betegség valóban jelentkezik: átadjuk magunkat a depressziónak, nem küzdünk, kapálódzunk ellene. 2002 őszén, amikor több mint egy évig elhúzódó mániás tüneteim először jelentkeztek, én is megpróbáltam ellenállni. Eljártam koncertekre például, de csakis egyedül, hogy ott aztán ne nagyon beszélgessek senkivel, csak mereven bámuljak magam elé. Meg persze azért, hogy igyak. Egy ideig sikerült átevickélnem a folyón, de nem kellett sok idő, hogy egyre sűrűbben jelentkező örvények húzzanak le a mélybe. Nem hittem el, nem fogtam fel, hogy ennek az egésznek igenis van célja. Hogy tartok valahová, aminek még nagyon az elején vagyok. Hosszú, kurva hosszú út lesz, mondta a hang a fejemben, engedd el magad. Nehéz napok jönnek, de ha túléled, győztesként kerülsz majd ki az egészből.
Jól van, ha tánc, legyen tánc. Ezt persze már csak utólag mondtam. Akkor nem mondtam, nem gondoltam semmit. Egyvalami éltetett, illetve kettő: az ital és a zene. A takaróm volt az üvegburám, a félig teli becherovkák, törkölypálinkák, viszkik és vörösborok az üvegkúrám gyermekei. A behúzott sötétítő függöny volt a baldachinom, a fal, ami felé az ágyamban fordultam, az egyetlen külvilági kapcsolatom. Már december volt, éppen boroztam a nappaliban, amikor az jutott eszembe, hogy három hete nem beszéltem mással, csak az éjjel-nappalis sráccal. Betettem a Quimby Káosz Amigos című lemezét, és megpróbáltam sírni. Nem ment. Már érezni se tudok, mondtam magamnak, majd rágyújtottam. Az oké, hogy nem látok, nem hallok, nem gondolkodok, de hogy nem érzek? Akkor ott, két slukk és egy korty vörösbor között meghaltam.
Megszűntem létezni, többet nem tudtam érezni, gondolkodni, és szeretni. Leírhatatlan boldogság lett úrrá rajtam. Soha többé nem kell felelősséget vállalnom, nem kell izgulnom a jövőm miatt, nem kell empátiát alkalmaznom más megnyomorított, megalázott embertársam esetében, mert már nem számít semmi és senki. Meghaltam, élőhalott vagyok, tehát nem bánthat senki sem, nem érhet kudarcélmény, kivétel nélkül bármit megtehetek, és amit teszek, az csakis jól sül majd el. Ezt mások tehetségnek hívják, pedig csak beletörődés.
Ott ültem a folyó sötét, algás és iszapos mélyén, és egyszer csak a kreativitás és érzékenység sellői megjelentek előttem, kézen fogtak és egy hosszú, fájdalmas, megterhelő vízi ösvényen úszva eljuttattak a felszínre. Túléltem. Igaza volt a hangnak. Levetkőztem a gátlásaimat, átváltoztam, levedlettem régi énemet. Már nem úgy tekintettem magamra, mint egy utolsó féregre, gyökérre, lúzerre, akinek akkor is elkezd izzadni a tenyere, ha csak a telefonkagylót felemeli. Magam is meglepődtem, hogy beszélgetni kezdtem olyan emberekkel, akikkel azelőtt soha nem. Ragyogtam. Csak meg kellett halnom hozzá, pontosan emiatt. 5 év után előszedtem a gardróbszekrényből a poros-pókhálós gitáromat, felhúroztam, megtisztítottam, behangoltam, és elkezdtem dalokat írni. Leírtam az utolsó mondatomat: a kreativitást csak a depresszió táplálja, semmi más.
Hó Márton |
