Ácsorgás

Dolgozni nem jó. Csórónak lenni sem. Valamilyen módszerrel viszont túl kell lépni a pénztelenség problémáján, különben bekövetkezik az, amire mindig is számítottunk: egy hideg decemberi estén ott kuporgunk üres és rideg albérletünk egyik sarkában, azt fontolgatva, hogy utolsó épkézláb értéktárgyunkat, a Vidámpark zenekar Elviszlek Balatonra című lemezét is eladjuk némi kenyérért és párizsiért, amikor hirtelen erőteljes dörömbölés kíséretében feltűnik a főbérlő, a megbeszélt havi összegben reménykedve.

Előbb, de többnyire utóbb mindenki döntésképes, felelősségteljes felnőtt emberré válik, ami sajnos magával vonja az olyan, meglehetősen rossz ízű hívószavakat, mint “Most már ideje lenne valami munkát találnod!”, vagy a “Nem gondolkodtál még azon, hogy miből fogsz megélni?”. Ez az a keserédes pillanat, amikor fülön csíphetjük a gyerekkor végét, és enyhe undorral arcunkon nyugtázhatjuk, hogy most már bizony, ha el akarok érni valamit ebben a rohadt életben, akkor keresztbe kell tennem néhány gyufaszálat. A gyufaszál pedig nehezen mozdul.

Tekintsünk el most a sajátos esetektől: a bűnözés területén munkát vállalóktól, a felsőoktatásban tanulmányokat folytató, a felsőoktatásban lébecoló, valamint a fogyatékosságuk miatt munkaképtelen felnőttektől. Összpontosítsunk egy húszas éveinek közepén járó, egészséges, munkaképes fiatalra, aki egy, azaz egy darab érettségi bizonyítvánnyal rendelkezik. Jogosan teszi fel a kérdést az említett fiatalember: “Mégis mi a fzt dolgozzak?!” Kiváló állásokat tudunk ajánlani kapásból: remek éjszakai árufeltöltő munkakör valamelyik budaörsi bevásárló központban, ahol egy fiatalos, vidám csapatban igazi karriert futhat be cirka 30 év alatt, vagy ami még nem volt: pultos-kiszolgáló állás egy külvárosi gyorsétteremben, versenyképes kezdő órabérért! Ezen kívül van más lehetőség is: a fiú a bűnözés szektorban próbál meg elhelyezkedni, vagy becsületes lévén a csóróságot választja.

A bajok azonban nem itt kezdődnek. Magyarországon – mint mindennek – a munkának is sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint amennyire fontos valójában. A munkahely fogalmát körül veszi egyfajta misztikus, baljós homály, ami szent és sérthetetlen, és amit kötelező tiszteletben tartani, még ha botrányosan elavult is. Miért van az, hogy a “dolgozni” szó leggyakrabban negatív előjellel szerepel a párbeszédekben és miért van az, hogy aki dolgozik, az úgy tekint magára, mint valami háborús hősre? Egyáltalán ki volt az az idióta, aki kitalálta, hogy emberek százezrei minden nap nyolc órától öt óráig egy bizonyos munkahelyen töltsék az idejüket? A napi meló, a “strabancolás” nagy része semmittevés, kávézgatás, kollegával való üres fecsegés, fütyörészés, tökvakargatás, kézlóbálás. Egyszer szeretném egymás mellett látni a következő két képet: az egyik egy keményen dolgozó, irodai asszisztens anyukát ábrázolna, amint éppen azt magyarázza munkanélküli fiának, hogy ő bizony dolgozni volt egész nap, és nem csak a lábát lógatja, mint az a semmirekellő fiacskája; a másik képen pedig ugyanez az anyuka lenne látható, amint három kolleganőjével a számítógépen futó pasziánsz előtt az asztalra könyökölve trécselnek a főnökről.

Miért van az, hogy a dolgozó emberek (főleg az idősebb korosztály) jelentős hányada a mellét veri, amikor a munkájáról beszél? Miért van az, hogy ezek az emberek verbális nyomást (mit nyomást, alázást) gyakorolnak a nem dolgozó fiatalabb korosztályra? Miért van az, hogy aki dolgozik, az a munkájától szorong, aki nem dolgozik, az meg azért, mert nincs munkája? Miért van az, hogy miért van az? Ma néhány kivételt leszámítva a következő jelzőkkel lehet leírni a magyar munkamorált: képmutató, átlátszó, hazug, kétszínű. Aki pedig nem dolgozik, az egy lókötő, szerencsétlen, mihaszna lúzer. Pont. Itt meg is áll a gondolkodás. A probléma nem ott kezdődik, hogy valakinek nincs megfelelő végzettsége, vagy megfelelő végzettséggel az adott szakma telítettsége miatt nem talál állást.

Munkapara

A huszonéves korosztály gyakorlatilag állandó nyomás alatt áll, hogy megfeleljen kortársai és szülei elvárásainak, aminek első helyén a korrekt, jól fizető állás áll (na jó, nem mindenhol, de azért). A jól fizető álláshoz vezető út egyik jelentős állomása az állásinterjú, ami körülbelül annyira borzasztóan hangzik, mint a személyiségfejlesztő tréning. Aki volt már ilyen jellegű beszélgetésen, az tudja, tulajdonképpen az első tíz másodpercben eldől minden. Természetesen vannak olyan unatkozó, szadista személyzetisek (az emberi erőforrás ágazat munkatársai, jesz!), akik ennek ellenére kifaggatják a pályázót a középiskolai hímző szakkörön szerzett tapasztalatairól is. Aztán persze vigyorogva megköszönik a részvételt, és biztosítanak minket afelől, hogy “majd értesítjük”. Ez csak ritkán történik meg. Eltelik néhány hónap, már tizenhat állásinterjún vettünk részt sikertelenül, eljön az az időszak, amikor már tükörbe sem merünk nézni. Elkezdjük keresni az okokat: lehet, hogy tényleg bennünk van a hiba. Egyre inkább elmegy a kedvünk bármilyen állás megpályázásától, az önéletrajzot már nem küldjük sehová, inkább az alvást választjuk, csak hogy meneküljünk a munkanélküliségtől és a pénztelenségtől egyaránt.

Itt álljunk meg egy mondat erejéig. Aki most magára ismert, az nyugodtan folytassa a cikket, aki nem, az ne hazudjon önmagának. Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Egyetlen dolgot tudok tanácsolni: felejtsük el az olyan szavakat, hogy társadalom, haszontalan, naplopó, ingyenélő. Ne érezzük magunkat nem létező, kiközösített ösztönlénynek azért, mert nem tartunk minden reggel a “tisztességes, robotoló” tömeggel, hiszen semmivel sem jobb nekik. És attól sem lesz jobb nekik, ha mi is elkezdünk dolgozni. Előbb-utóbb csak találunk magunknak valamit, és addig felesleges szorongani emiatt. A csóróság problémáját oldjuk meg a klasszikus módszerekkel: amíg nem találunk munkát, kérjünk kölcsön gazdag barátainktól, vagy adjunk el valamit az otthoni felesleges tárgyak közül. Adjuk át magunkat a munkanélküliek apró örömeinek: nyugodtan röhögjünk kárörvendve a munkába igyekvő, szorgos robotembereken, és tudassuk velük, hogy nagyon sajnáljuk, hogy sietniük kell, majd enyhe mosollyal közöljük velük: “Igazán veletek tartanék, de most éppen sétálni indultam a Városligetbe”. Ha már ilyen helyzetbe kerültünk, nincs más megoldás: legyünk gecik.

Hó Márton