Órákig tudta követni a gyönyörűbbnél-gyönyörűbb nőket, egyik formás láb nyomából a másikba lépve, észre sem véve a fájdalmat, amit azok a tenyerén megjelenő kis vízhólyagok okoztak a piros iskolatáska fogantyújától. Az iskolatáska azóta már egy régi lomtalanítás prédájává vált, de a szokás megmaradt. Néha már elveszett a tűsarkok rengetegében, észre sem véve, hogy napokig-hetekig saját cipője kopogásának visszhangját követte, mígnem eltűnt az utca, a kopogás, csak a falak maradtak, melyek körülvették. A falak nem rejtettek semmit, ha egyszer átjutott rajtuk, üresség és pillanatnyi megnyugvás volt mögöttük, mindaddig, míg fel nem tornyosult a következő - némelyiken át csak mások segítségével talált utat, kiszívta az emberekből, amire szüksége volt, a szeretetet, maszkokat készített belőle, hogy elrejtőzzön. de a falak nem kegyelmeztek, egyre többen lettek, végül már olyan szűk volt a hely, hogy nem bírta tovább, sikítani kellett. Az életvonala napról-napra rövidebb lesz - na persze, a jósok is hazudnak, azt mondják, száz évig fog élni, mocskos disznók! Még szerencse, hogy ért valamit azokból az ákombákomokból a tenyerén, beszélnek azok kérés nélkül...

Megdörzsölte a tenyerét, vörös lett, leguggolt; ahogy kinyitotta a hűtő ajtaját, az muffant egyet, kiköpött magából egy jégdarabot. Azonnal elolvadt a combjai között. kivette a mélyhűtőből a jégtartót, ami nem jött ki, azt késsel feszegette - az utcán elment egy szirénás autó, talán mentő -, a vér vékony csíkban folyt le a kisujján át.

- A picsába, már megint az életvonalam!

De a pillanatnyi dühöt azonnal lehűtötte a hasító fájdalom képtelensége, a vér melegsége és rajzolata. Ledobta a kést, és az egyik jégkockát belenyomta a nyitott sebbe - a vörös nedv úgy közeledett a fagyott víz felé, mint gombostű a mágnes felé. a szájába vette, ami a véres jégkockából megmaradt, szopogatta kicsit,aztán kiköpte, nem ízlett a sós íz.

Megfogott még egy kockát, belenyomta mélyen a sebbe, majd mellbimbójához érintette, amíg az teljesen kemény nem lett, hogy már fájni kezdett, akkor eldobta a kockát, hozzáért melléhez, és lágyan megsimogatta. A mellbimbó feszülten engedelmeskedett. Kiváncsian szemlélte magát, vizsgálta testét, ami anélkül vibrált, hogy megkérte volna rá. Hirtelen fázni kezdett meztelen lába a konyha jéghideg kövén. Fogta a megmaradt jégkockákat, egy nagy pohárba tette őket, és leült velük az asztalhoz. A szék lába fáradtan nyögött, amikor a tartórúdra feltette a lábát. Bekapott megint egy jégkockát, szopogatni kezdte, közben a kezét bámulta. A vér most mintha abbahagyta volna pusztító munkáját, nem csöpögött tovább, a meder elkészült, a vér folyhat tovább a megszokott helyen, a megfelelő irányban. A melle teljesen megnyugodott, a bordó bimbócskák nagy rózsaszín pöttyé változtak, a combjait nézték. Észrevett egy kósza szőrszálat a mellén, megpróbálta kihúzni. A nagy igyekezetben tátva maradt a szája, a maradék jegecske kicsusszant belőle. A szőrszál hetykén az arcába meredt.

- Mindegy, ma éjjel már úgysem néz feléd senki!

A jegecske lecsusszant a hasáról, kis pici vízgyöngyöcskék csillogtak a fanszőrzetén. Hirtelen annyira elkezdte rázni a nevetés, hogy a lába lecsúszott a tartórúdról, ő pedig elvesztette az egyensúlyát, és leesett a padlóra. Nevetésében osztozott jópár szem morzsa, egy-két kihullott hajszál, és egy sörösüveg kupakja, amik most, ilyen közelről nagyon nagyra nőttek. A fridzsider mellől, jobbról egy pók mászott kifelé. Gyorsan feltápászkodott, vele nem akart szembenézni. Irtózott ezektől a dögöktől, mióta egyszer arra ébredt, hogy a szájából kimászó lepetézett pók, a szemeit akarja lezárni nyálkás hálójával. Gyorsan felkapott egy jégkockát, és rátette a pókra.

- Fulladj meg, te büdös dög!

Visszaült a székre. Csak most érezte, mennyire megütötte a könyökét esés közben. Megint bekapott egy jégkockát, egy másikat pedig jó mélyen feldugott magának. Nagyon jó érzés volt, ahogy egy pár másodperc múlva elkezdett visszacsorogni a jéghideg lé. Behunyta a szemét, és maszturbálni kezdett. Egyik lábát feltette az asztalra, a másikat széttárta, amennyire csak tudta, így volt a legjobb. Véletlen lenyelte a jégkockát, köhögni kezdett, de folytatta tovább. Összeszorította a lábát, remegni kezdett. Összekulcsolta a kezét a mellén, behunyta a szemét és így maradt percekig. Amint kinyitotta a szemét, már nyúlt is a késért, egy percig sem gondolkodott. Odament a mosogatóhoz, megnézte a sebet, a hideg acél azonnal belecsusszant a már megkezdett völgybe, és egy kicsit erőlködve bár, de hasította tovább a bőrt. A lány nem tudott betelni a vér látványával. Annyira szép volt, ahogy az a nehéz sűrű zuhatag kibuggyant a bőre alól. Nagyon remegett a keze, nem tudta folytatni, egy kicsit meg kellett állni. A sebes kezével már sokkal nehezebb volt felvágni a másik csuklóját, állandóan ki akart csusszanni a kés. Nagyon jó volt érezni, ahogy szállt ki a testéből az erő, egyre könnyebb és könnyebb lett a lelke, a teste nehezült csak. Aztán kis fekete pókok ereszkedtek le mindenhonnan, és megpróbálták megtartani őt hálójuk fonatában, de már nem érzett mást, csak valami nagyon finom melegséget, mint pár perce, elkezdett remegni, és összecsuklott. A férje kábán állt csíkos pizsamáját gyűrögetve az ajtóban.

- Mit csináltál, te szerencsétlen?

Molnár Viktória

szöveg + kép