Minden szorongó életében előbb-utóbb bekövetkezik az a pillanat, amikor azt veszi észre, hogy nyomorult kis privát életében hidegháborús helyzet alakult ki: az egyik oldalon áll ő maga, mint fokozottan érzékeny, könnyen sebezhető személy, a másik oldalon pedig áll a többi ember, a társadalom és az ahhoz kapcsolódó kaotikus elemek, vagyis mindaz, ami az otthonon kívül létezik.
Ha az elkülönítő viszonyok halmozottan jelentkeznek, akkor van baj. Illetve nem is annyira a baj szó megfelelő erre, jobban illik ide talán az egészséges reakció a külvilág átláthatatlan kamu-mátrixára, amelyben szoláriumbarna, vicsorgó titkárnők járnak haláltáncot a céges értekezletnek álcázott pokolban. Mert minden, ami a takarónkon és az ágyunkon kívül zajlik, csak hazugság, álca, szerepjáték, képmutatás, és a pénz megszerzésére irányuló értelmetlen, ám privát személyiséget megalázó cselekménysor. Teljesen érthető, ha haladó szorongóként egyre gyakrabban maradunk otthon, sőt egy idő után már ki sem merünk mozdulni a négy fal biztonságot adó menedékéből.
Sok évet dolgoztunk már valami cégnél, vagy még ki sem léptünk a munkaerőpiacra? Lényegtelen, a külvilágtól való félelem jogos és alapos. A depresszió egyik tünete ez persze, de túl egyszerű lenne ennyivel magyarázni. Súlyos és nehezen kezelhető betegség. A legfontosabb jellemzői ennek az állóháborúnak: a beteg egyszerűen fél kimenni az utcára, még az újságosig vagy a közértig sem mer elmenni, mert attól tart, hogy útközben valaki vagy valakik megtámadják, vagyis hozzászólnak, szóba elegyednek vele, pedig ő már nem beszélt hetek óta senkivel.
Megnyugtató ugyanakkor bosszantó állapot ez: egyfelől kényszereses, függő viszonyba kerülünk az otthonunkkal, másfelől érezzük, hogy azért ez így nagyon nincs rendjén, és megpróbálunk valami megoldást találni. Nagyon nehéz kimászni ebből az állapotból, de nem reménytelen.
Mindenkinek túl kell esnie a kritikus időszakon, mert aki nem megy át ezen, az nem is tekinthető igazán sérült lénynek. Az én rekordom két hét volt. Egyszerűen nem akartam találkozni emberekkel, nem akartam kommunikálni senkivel, nem akartam felesleges erőfeszítéseket kifejteni, mert az emberek hülyék, álságosak, kétszínűek és furcsán röhögnek, sőt van, akinek büdös a szája, és közelről beszél hozzám. Reménytelenül kiábrándultam a többi embernek nevezett pokolból, nem voltam kiváncsi senkire és semmire, legfeljebb az ételszállító vagy a pizzafutár fiúnak nyitottam ajtót, de vele se beszéltem. És boldog voltam. Annyira boldog, mint még sohasem.
Az első hét után törések jelentkeztek a bezárkózás porcelánszerű hámján, ugyanis elkezdtem kibújni a takaró mindentől megóvó burája alól. Már untam a démonjaimat és a hangokat a fejemben, a takaró alatt futkosó törpék is lefárasztottak, szóval muszáj volt kikelnem az ágyból. Először csak a konyháig lopakodtam, aztán eljutottam az ablakig, ami az utcára nézett. Az első, utcán sétáló embertől megijedtem, és bepánikolva visszaszaladtam a takaró alá. Aztán eltelt néhány nap, és újra kimerészkedtem, kikukucskáltam az ajtó kis kör alakú üvegablakán, és láttam a szomszédokat, amint munkába igyekeznek. Dermesztő volt.
Aztán eljött a nap, amikor elárultam a privát démonjaimat, és kinyitottam az ajtót, sőt lementem a lépcsőházba. Találkoztam egy nyugdíjas nénivel, aki beszélt valamit hozzám, de annyira féltem tőle, hogy sikítozva szaladtam vissza az ágyamba, és percekig csak a takarómhoz beszéltem. Szerelmes voltam a takarómba.
Aztán szépen, fokozatosan sikerült elrugaszkodnom az ágyamtól és az otthonomtól – nem volt könnyű pszichés háború. Úgy éreztem, leküzdöttem a szorongásaimat, és képes vagyok kimenni az utcára. Kimentem.
Remegő térdekkel, tágra nyílt szemekkel haladtam a civilizáció gusztustalan masszája felé, amikor egyszer csak elsuhant mellettem egy autóbusz. A fejemben ez úgy csapódott le, mintha egy vágóhídon lecsapó mészárszék hangját hallanám, 25 ezer decibel hangerővel. Hasítottak a hangok, és fájt minden olyan zaj, ami másnak teljesen természetes: kisfiúk biciklizésére azt hittem, hogy egy száz fős Fradi tábor szalad utánam és meg akarnak verni. Magamban segítségért kiáltottam, amikor egy fa ágait megborzolta a szél. Folyamatosan csak magam mögé néztem, és meg voltam győződve arról, hogy üldöznek. Jobbnak láttam hazamenni, és visszamászni a takaróm alá.
Mondanám, hogy idővel sikerült kigyógyulnom ebből a parából, de hazugság lenne. Részben sikerült enyhíteni, most már vannak olyan időszakok, amikor tudok emberek közé menni, és viselkedni, de azért még vissza-visszatérnek a „takarós napok”. Megoldást nem is tudok. Köpni a világra, talán, de az sem oldja meg. Szélessávú internet kapcsolat, online végezhető távmunka, webkamera, és házhoz szállított ételek - ezek kellenek. Megbízható, online életre kell berendezkedni. Társas élet, barátok, házibuli, munka, szabadidő csak a neten, és egyszer egy héten meg kell próbálni kimenni az utcára.
A legfontosabb azonban: a démonjainkat le kell fagyasztani.
|
