Már két órája kóvályogtam az utcákon, belesve az üzletek kirakatán, akkor már két órája egy üveg igazi pezsgőre vágytam, de sehol sem találtam megfelelő márkát, két órája hagytam ott a gyászoló rokonságot, a szüleimet temettük, autóbalesetben haltak meg, váratlanul. Egy autóbaleset, tehát egy váratlan esemény törölte ki őket az életemből, telefonon értesítettek a főiskolán, kellemetlen volt, mindenki sajnált és én sehová sem menekülhettem, illendően kellett viselkednem, a temetésre is illendően kiöltöztem, a szertartás alatt is jól viseltem magam, igyekeztem szomorúnak látszani, de a rokonok úgy gratuláltak, mintha apró szerencse ért volna, mostantól önnálló leszek, egy kicsit árva, én vagyok az egyedüli örökös, és a nagyszüleim is korán meghaltak, az utolsót tíz évesen veszítettem el, csak távoli rokonok voltak jelen, akikkel nem is igen találkoztam, legfeljebb esküvőkön és temetéseken, például ezen a temetésen is.

Nem éreztem szomorúságot, örököltem egy házgyári lakást, panelházban nőttem fel 115 lépcsőház között, A, B, C betűkkel felosztva, én a 112/b-ben laktam, a harmadik emelet nyolcban, 2760 egyforma lakás közt, egyforma emberek, egyforma bútorok között, ezt a lakást, a 112/b-t örököltem a harmadik emeleten. Inkább egy kis bosszúságot éreztem, ha már meg kellett halniuk, miért autóbalesetben, összetörve a kocsit, amire igényt tartottam, de a biztosító állja a javítást, csak rengeteg utánjárásba fog kerülni, bár az autó nem tört össze túlságosan. Annyira azért összetört, hogy a szüleim belehaljanak, a biztosítónál a kárbecslő azt mondta, ronda, szerencsétlen véletlen volt, egy ilyen balesetnél nem szokás két halottat elkönyvelni, ócska poén lett volna azt felelni, hát igen, ronda, szerencsétlen szüleim voltak, ráadásul ez nem is igaz. Átlagos külsejük volt, egész életükben gürcöltek egy lakásért, és szereztek egy autót, ami végül a halálukat okozta. Az autóbaleset gyakori halálok, statisztikailag sem voltak szerencsétlenek, rossz poén lett volna, nem mondtam ki, ha ez fontos. És nekem nincs is jogosítványom, tulajdonképpen nem értem, miért olyan lényeges számomra az autó, azt hiszem azért, mert hozzá tartozott az összképhez, az pedig nekem jár.

Két éve nem laktam náluk, vidéken tanulok, öt fiúval éltem egy lakásban, engem hatodiknak hívtak a lakbér miatt, a spórolás igénye juttatott be. Két éve kanszagban élek, mindennek kanszaga van, bűzlik a konyha, az ágyneműk, a fürdőszoba, még a nyitott ablak üvegének is szúrós kanszaga van, csak a betóduló füstös levegőn nem érződik, és egyik lakótársammal sem barátkozom, nem barátkozunk, csak valami sunyi, ellenséges vezéresdit játszunk egymással, a tét csupán annyi, ki megy először a fürdőszobába, ki használja először a vécét, ki veszi fel a másik tiszta pólóját, és ezt az értelmetlen harcot kedélyes durvasággal álcázzuk, mintha a sport mesterséges egyenlősége jelen lenne, de nincs jelen. Szó sincs egyenlő esélyekről, nem léteznek szabályok, a saját előnyét és a másik gyengéit mindenki gátlástalanul kihasználja, elvetve ezzel a barátságnak, ami véleményem szerint elsősorban önfeláldozást jelent, elvetve ezzel a barátságnak még a látszatát is. A hétvégeken rengeteget zabáltam, hazalátogattam, és csak zabáltam, a szüleim örültek, hogy mérték nélkül falok, jó volt az étvágyam, ez számukra azt jelentette, egészséges és elégedett fiuk van. Saját lakásban laknak, fizetik a rezsit, szereztek egy autót, mindent megtettek amit kell, a nehezén már túl vannak, és jó úton haladnak. Jó úton pusztultak el, jó útviszonyok között, ismeretlen okból eléjük vágódott egy kamion, sikerült kikerülniük, de fejreálltak az autóval, és mindkét szülőmnek kitört a nyaka. Nem éreztem irántuk semmit, magától értetődő tartozékok voltak, készen kaptam őket, felhasználhatóak voltak bizonyos esetekben, és akadályt jelentettek néhány dologban. Szégyellnem kéne magam, de nem gyötör a szégyen, mi sohasem beszéltünk egymással, nem voltak közös ügyeink, engem nem érdekeltek ők, ők pedig nem értettek engem. Feladatnak tekintettek, hozzá tartoztam az élet rendjéhez, mint a rendes lakás, a kocsi, nem több. Megtették a magukét, megtörölték a taknyos nózimat, ha kellett felpofoztak, nevelő szándékú, makarenkói pofonok voltak, nem öncélú brutalitás, felneveltek, eljutattak egy főiskolára, már majdnem kipipálhattak engem is, mint a lakást meg a kocsit, mire meghaltak. Anyám azért említette néha, hogy hiányzom neki, amióta vidékre költöztem, de ez nem nekem szólt, csak a múló időnek, a nehezen emészthető változásnak az élet megszokott rendjében, ami egyébként teljesen természetes. Mindössze egy mennyasszonyt hiányoltak mellőlem, nem siettettek, úgy gondolták lesz idejük kivárni, tévedtek, mégsem jutott rá idejük.

Nincsen egyetlen nőm sem, szeretnék egy igazit találni. Nem túl jó nőt, ahhoz kevés az önbizalmam, és nincs meg az egzisztenciám, folyton féltékeny lennék, egyébként sem tudnám eltartani, egy nem túl jó, de azért elég helyes nőre vágyom; de vagy hiányzik belőlem valami apróság, amire a női nemnek szüksége van, vagy nem vagyok jóképű, bár én meglehetősen jóképűnek tartom magam, legalábbis nálam jóval csúnyábbnak tartott fiúknak is sikerült, én meg mindig megtorpanok a célban, úgyhogy valószínűleg nem a külsőmmel van baj. Most nem a dugásról van szó, régen nem vagyok már szűz, az érzelmekről beszélek. Meghódítani, megtartani, nem voltam képes, vagy nem akartam a megszerzett vagy vágyott nőket. Bizonyos tekintetben finnyás vagyok, valami jóra várok, a többit meghagyom kóbor numerának, egy testi szükséglet gyors kielégítésének, mint ahogy otthon zabáltam, és ez a hóbort örökös hazudozásra kényszerít a szállásomon, mert a barátnő a játék része, mindenkinek fel kell mutatnia egy barátnőt, ilyen előnyt nem adhatunk a másiknak, egy csúnyácska barátnő, bár sok durva tréfának ad teret, még mindig ezerszer jobb, mint ha egyáltalán nincsen. Fényképeket mutatunk, van aki levelezik, akinek pedig helyben él a barátnője, az néha nem alszik a szálláson, ez kötelező, különben impotencia gyanújába keveredik, én helyben hazudok egy kiscsajt, elég jóban vagyunk, de nem szép és erényes, így havonta egy éjszakát kint a szabadban töltök, egy padon, ha éppen nem jön össze valami kurva, akinek lakása van, a levelezés sokkal kényelmesebb hazugság lenne, de nem tudom megoldani, telefon is van, szóval bonyolult lenne megszervezni, nem is bonyolult, lehetetlen. Az viszont lehetséges, hogy mostantól másképp lesz, kiköltözhetem a szállásról, ahol nem éreztem jól magam, de nem örülök neki. Kicsit dühös vagyok a szüleimre illetlenül váratlan halálukért, igaz, a pénzügyi viszonyaim talán jobbak lesznek, ha nem költöm pezsgőre az egész örökséget. A fontos, hogy hirtelen megszakítottak egy lassú, biztos folyamatot, és most nekem kell rengeteg lehetőség közül kiválogatni, mi legyen. Tudom, az új rend félig-meddig magától kialakul majd, ha hagyom, egyelőre mégis szorongató lámpaláz fog el, amikor a jövőre gondolok, ennyiben nem volt szép a szüleimtől, hogy elpusztultak, ott az út szélén.

Most éppen nincsen egyetlen nőm sem, mert szerelmes voltam, reménytelenül szerelmes, és ezért egy kicsit megutáltam a női nemet, igazságtalanság, tudom, de néha jó igazságtalannak lenni, általánosítani, duzzogni az egész világra, ha pont erre van szükséged, hogy talpra állj. Én nem álltam tőle talpra, csak megpróbáltam, félmunkaidőben dolgozom egy helyi cégnél, drága dolog a tanulás, különösen a külön lakás, még ha öt másikkal is kell megosztani a kiadásokat. A munkahelyemen szerettem bele egy lányba, ő volt az egyetlen teljes állású ügyintéző, ő volt az egyetlen, de gyorsan értesültem róla, hogy a kisfőnök dugja, aki vitán felül jóképű, és annak is gondolja magát, autója, jogosítványa van és ambíciói, tehát jövője a cégnél, mindezek következtében magabiztos, hogyan versenyezhettem volna vele? Én mindössze sóvárságomat és naiv szeretetvágyamat szegezhettem szembe ennyi nehéz érvvel, nem tudom mivel foghattam volna meg azt a lányt, mást nem tudtam nyújtani a bennem ingadozó bizonytalanságon kívül. Pusztán szeretni reménytelenül kevés, de én azért mégis megpróbáltam, becsületemre legyen mondva, félénken, a biztos kudarc tudatában, de mégis próbálkoztam, megőrjített valahányszor találkoztunk, megőrjített a színes blúzban kacéran megbúvó melle, a nyakára simuló finom bőr, az a mélyedés ahol a nyak és a keresztcsont találkozik, abba a mélyedésbe nem csókolhattam én soha, a puhasága, egy drága parfüm édeskés illata. Elég volt egyetlen sebezhető pillantása, és én máris ugrottam, védelmezni, megóvni, eltartani, a segítségére sietni, kissé kidülledő szemeinek gyönyörű villanására, mert rövidlátó és kacér volt, dacolva a tényekkel nem hordott szemüveget, nem számított, minden jól állt neki, kétszer elhívtam, beszélgettünk, nevettünk, jól éreztük magunkat, ő kivirulva sütkérezett saját hódításának kellemes melegében, én meg eljátszottam a gondolattal, hogy mégis van remény, ez a harc valódi, ahol eséllyel indulok, kerülgetjük egymást, vívjuk a csatákat, és végül a magam erejéből leszek győztes, hogy bármikor áthajolhatok az asztal felett és megcsókolhatom, közben két vidéki libát dugtam esténként a kollégiumban, kedden és pénteken, akik nem voltak se kívánatosak se intelligensek, két könnyű csábítás nagyvárosi szövegekkel, buktak rá, nem rám, csak a célra törő nagyvárosi modoromra, elbűvölte őket a takaratlan önzés és cinizmus, amivel rögtön a lényegre tértem. Kétszer randevúztunk, és rengeteg ajándékot vettem neki, erőmön felül, ez volt az egyetlen amit elfogadott tőlem, igaz, sokkal többet nem is adhattam, egy cukrászdában döbbentem rá, hogy a játéknak vége, nincs remény, kettesben ültünk, ő folyton elhúzta a kezét ha közelítettem felé, egyébként is állandóan elhúzódott, minden félszeg kísérletem kudarcot vallott, és megállás nélkül a barátjáról, a kisfőnökről beszélt, a közös dolgaikról, és dicsérte előttem, ami elég nagy otrombaság volt, tekintve, hogy tudta jól, fülig szerelmes vagyok belé. Nem hiszem, hogy felfogta volna, milyen rosszul esik ez nekem; nem hiszem, hogy meglátta rajtam hogyan növekszik bennem a gyűlölet, meggyűlöltem őt, a világot, magamat, amiért ennyire kiszolgáltatott vagyok, és a kisfőnököt, de azt már régóta gyűlöltem. Elnézést kértem, berohantam a vécébe, eltörött a mécses, zokogtam a húgyszagban, és iszonyúan sajnáltam magam, teljesen belemerültem az önsajnálatba, aztán sajnáltam őt is és a világot, csak a kisfőnököt nem sajnáltam, érte nem zokogtam. Soha többé nem hívtam sehová az én szerelmemet, és még aznap kirúgtam a két libát is, azóta kerülöm a nőket, nagy ritkán, tényleg ritkán, ha összejön véletlenül egy-két kurva, találkozom még a másik nemmel, de az nem én vagyok, csak a hormonok. Sok időt töltöttem egy kiselejtezett boxzsákkal, a bordásfalnak támasztva árválkodott a tornateremben, várva a sorsát, amikor felkapják, kicipelik a szabadba és szemétre dobják. Délután kiürült az egész iskola, csak én hevertem a zsákom mellett, órákig bambán magam elé bámulva öleltem a megtévesztően eleven testet, amit egész élete alatt ütöttek-vertek, ennyi volt létének értelme, úgy gondoltam, most a vég előtt kijár neki néhány őszinte ölelés, ráadásul ez nem megalázó jótékonyság volt a részemről, nekem is szükségem volt egy megbízható társra. Ha valaki véletlenül rajtakapott azt hazudtam, gondolkodom itt a csendben, és ezt mindenki ennyiben hagyta, néha szükség van magányra, nem sejtették, hogy én pont a magány elől menekülök az üres terembe. Próbáltam meggyőzni magam, hogy a szerelem csak az egyik unaloműző időtöltés a sok közül, amivel a lét közönye ellen védekezünk, még száz fantasztikus vágyálom létezik, és értelmet ad nekem, de súlyos sebet kaptam, és a vallási fanatizmus sem vonzott, még mindig a szerelem a legártatlanabb hazugság, mert őszinte állati ösztönöket ébreszt. Ezért legfeljebb két ember pusztulhat bele, soha nem öl meg százakat ostoba tételekre hivatkozva. Próbáltam vidámnak látszani, de nem beszéltem senkivel, haragom lassan bánattá fakult, mert még sohasem szeretkeztem, sohasem voltam olyan nővel, akit egyszerre kívánok és becsülök, és ezért saját magamat is egyre kevésbé becsültem. Szerettem a sportokat, ügyes voltam, sikereket gyűjtöttem, túl sokat dohányoztam és éjszakáztam. Képtelen voltam lazítani, pedig nagyon lusta vagyok, elveszítettem az alvás képességét, végtelenül hosszú éjszakákon át hallgattam öt hím horkolását, szuszmákolását, álmos csámcsogását, a fáradtság letaglózott, de nem álmodtam, csak néha saját hangos vihogásomra ébredtem reggel, elkésve és idegesen. Gyűlölöm a szüleimet rohadt halálukért, javul az anyagi helyzetem, de nem lesz több indokom, miért dolgozzam ezután félállásban a munkahelyemen? Nem láthatom többé az én szerelmem, nem lehetek a közelében, nem mondhatom, a szükség kényszerít, kell a pénz, muszáj döntenem, nem tudom hogyan leszek képes végleg elfordulni tőle, most, hogy nem bújhatok gyáva érvek mögé.

Lassan a belváros peremére érkeztem, gépiesen lépdeltem a temetőtől az első előkelő üzletig, ahol végre igazi pezsgő állt a polcokon, vettem egy üveg Mumm-ot harmincötezer forintért, és váratlan ötlettel lekaptam két doboz kaviárt a kínálkozó halomból, egy feketét és egy pirosat, aztán az üzlet előtt elgondolkoztam, ostoba sznobizmusnak és a gyászhoz méltatlannak tűnt a piros kaviár, gyorsan kihajítottam egy narancsszínű szemetesládába. Nem tagadom, be vagyok rúgva, részegen vettem részt a temetésen is, ez valahogy teljesen rendjén valónak tűnt, az egyetlen lehetőség, hogy elviseljem az őszinteséget, magammal szemben és a szüleimmel is. Mintha csak csupa használt alsógatyám lenne, és reggel kótyagos fejjel válogatnám közülük a legkevésbé piszkosat, úgy válogatok a szüleimhez kapcsolódó érzelmeim között. Egyes pszichológusok szerint, a felnőtté válás egyetlen lépcsője a szülők, közelebbről az anya halálának az élménye, de ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy minden árva felnőtté érik, van aki sohasem nő fel. Egyes pszichológusok véleménye csak arra alkalmas, hogy kitöröld vele a segged. Lehetséges, hogy még hatvan évesen is ilyen tétova gyermek maradok, mindenesetre jelenleg nem érzem úgy, hogy elbírnám a rám nehezedő terhet. Utálom a szüleim halálát, mert kibillentett abból az állandóságból, amit hétköznapoknak nevezünk, és arra kényszerít, hogy szembe nézzek önmagammal, nélkülük jó ideig vegetáltam volna még. Hazafelé, a temetésre tartva, a távolsági buszon döbbentem rá, hogy meg fogok tébolyodni. Bizalmatlanul méregettem az embereket, ki tudja mi lakozik bennük, honnan jöttek, milyen tragédiák feszítik őket, amik a következő pillanatban kitörnek, és valamelyik átvágja a torkomat, még védekezni se jut időm, soha nem tudom meg miféle másokat ért sérelemért kellett elpusztulnom. Kiáltani akartam, leállítani a buszt, amíg nem késő, menekülni ezek elől a kiszámíthatatlan, hallgatag összeesküvők elől. Valójában mozdulni sem voltam képes, minden erőmet lefoglalta, hogy utolérjem túl gyorsan pörgő agyam száguldó ötleteit. Beteg vagyok, és nagy az én bánatom.

Letelepedtem a rakpart egyik lépcsőjére szemben a Dunával, mindig szerettem a hatalmas, mocskos folyamot, amit semmi sem hoz ki a sodrából, egykedvű akadályként osztja ketté a várost hétszáz éve, és kinyitottam a pezsgőt, meghúztam az üveget, a széndioxid marta a torkom, kísérőnek a mutatóujjamról lenyaltam két szem sós kaviárt, befaltam két embriót, jó nekik. Gyakran gondolok pisztolyokra, mindig a fejem felé fordítva, magamon kívül nem akarok én ártani senkinek, de Európában élek, művelt vidéken, itt az embereknek nincsen fegyverük. Ha lenne egy fegyverem talán megtanulnám mit jelent dönteni életről, halálról, erről-arról, az indiánoknál van egy szertartás, a naptánc, fiatalok próbája, nem valami kellemes, de utána felnőttnek számítasz, ami sok előnnyel és több felelőséggel jár, de az indiánok élőnek tekintik a hegyeket és a folyókat is, szellemek lakhelyeként tisztelik őket, én pedig nem értem, miért kellene tisztelnem valamit csak azért, mert közömbös, mocskos és hatalmas. Túl sok vízlépcsőt, gátat, kőbányát, elhordott hegyet láttam már tízezer év állandó fejlődésétől elgyötört tájain, ezért úgy döntöttem felkötöm magam, ha nem tudok revolvert szerezni. Felkötöm magam mielőtt végleg beleőrülök az egyedüllétbe, a gyógyszer nőknek való játék, az ereimet képtelen lennék felvágni, nem bírom a vért, egyébként azt mondják, az ereket nem jó széltében nyiszálni a csuklón, hanem hosszában kell felvágni őket, az hoz biztos eredményt, ilyen műtéthez pedig úgysem vagyok elég erős. Élvezettel kóstolgattam a drága italt, végre valami, aminek íze van és rangja, maga a minőség. Huszonhárom évesen végleg elegem lett az óvatos jólétből, mert nem panaszkodhatom, sohasem éheztem, fáztam, nem volt rongyos a ruhám, de mindent pontosan ki kellett számolni, és hónap végére elfogyott a pénz, nálunk az emberek nem raktak félre, nem azért mert elverték a fizetést, nem volt miből, a bérük éppen az emberhez méltó lét bő minimumához volt elég, ráadásul még csak nem is lázadhattak, a féléletből felgyűlt keserűségből mindössze sötét morgásra és szomorú viccekre futotta. Van aki igazán nyomorog, és nagyobbat üt, nem irigylem őket sem, csak gyűlölöm ezt az okosan kihasznált nyájat, mindentől függetlenül. A pezsgő lassan gyöngyözött az agyamban, az alkohol elmosta a maradék tartásomat, jobbkézzel a kaviárba túrtam, és teljesen részegen az arcomra mázoltam a fekete masszát, valami barbár gyász jeléül, amiért nem szégyellem, hogy nem sajnálom a szüleim halálát, a fékcsikorgás után a ziháló reccsenést, amiben elvesztek végleg, és nincs kivel megosztanom azt, amit nem érzek. Imbolyogva felemelkedtem, tágas utcákon indultam el, elémlépő emberek a feketére mázolt arcra pillantottak, aztán tovább siettek, fontosabb dolguk is volt, mint maszatos arcú suhancokat bámulni. Széles úton jártam, két oldalt eltűntek a házsorok, sík vidék vett körül, átvághatatlan pusztaság, embertelen távolságok felé gyalogoltam, és azon morfondíroztam, hogy ugyan hová tudnám én felkötni magam, egy reménytelenül alacsony házgyári lakásban?

RGY