Gyerekkoromnak ez a butácska versikéje jutott eszembe a minap egy népszerű szórakozóhely mellékhelyiségében. A körülmények ugyan csak részben voltak azonosak, mert este volt, és még a szag is elviselhető, de ami elűzött volna, ha nem vagyok kissé rezignált, az a bárminemű ajtózár fájó hiánya – és hűlt helye – volt.

Nem vagyok nagyigényű, elég egy rigli, kampó, akár egy szög madzaggal is, ami tartja az ajtót, csak az a minimális intimitás meglegyen, ami ilyenkor elengedhetetlen. Otthon akár mindegy is lenne, de ilyen nyilvános helyen joggal tarthatok attól, hogy valaki már alkoholtól fűtve tántorog, és rám töri az ajtót. Mert kopogni, azt persze egyik sem képes… Tudom, hogy ez apróságnak tűnik a világválság vagy a politika problémái mellett, de aki görnyedt már egyik kezével az ajtót tartva, miközben a tolófájások kínozták, az tudja, miért háborít fel ennyire a dolog.

Vajon mi készteti tettükre azokat a szénalapú, valószínűleg a majommal rokonságban álló létformákat, akik leszedik a zárat? Talán a legendás leleményességéről elhíresült népünk buheraösztöne? Hogy otthon esetleg jó lesz valamire? Szerzek egyet okosba’ – mondják a havernak? Esetleg valami ősi szorongás, klausztrofóbia, tudattalan emlékezés a születés traumájára? Én egyszer pendelyes koromban bezártam magam a kulccsal a fürdőszobába, és apám egy örökkévalóságnak tűnő félóra alatt sperhaknival tudott csak kiszabadítani. Mégsem akartam még soha szétszerelni egyetlen nyilvános vécé zárját sem.

De a megszállottak nem kegyelmeznek. A nyomokból ítélve láthatóan gondos munkával, időt és fáradságot nem kímélve vésik, faragják, törik a zárakat Magyarország közép- és alsókategóriás vendéglátóhelyeinek budijaiban. A női szakaszban nem tudom, mi a helyzet, de oda nem járok, úgyhogy – eléggé el nem ítélhető módon – nem is érdekel.

De minek is okvetetlenkedek annyit? Ha máshonnan nézem a dolgot, akár még én is kedvet kaphatok az össznépi időtöltéshez. Fogjuk fel kalandként, képességek és készségek férfias próbájaként, ha már a sereget úgyis megszüntették. Ha ügyesen szétszedem? Jó szerelő vagyok. Vagy a másik út, a nyers erő is vonzó. Hiszen van-e olyan férfitársam széles e hazában, aki soha nem borzongott bele a gondolatba, hogy milyen lehet vajon egyetlen rúgással, amúgy öld-meg-a-halált-II – stílusban betörni egy ajtót?

Talán többet kéne innom, akkor átállnék időnként a másik oldalra. De addig is álljon itt egy haiku, ismeretlen költő műve, az ideális élményről:

Az ajtó zárva

Könnyű szellő lengedez

És van papír is