A Yeah Yeah Yeahs 2003-ban kiadott első albuma (Fever To Tell) óta tudjuk, milyen dögös az, amikor a sikolymester-pozőrnő Karen O terpeszben torzított gitárra sikoltozik. A háromtagú zenekar mellett nyugodtan kipipálhatjuk a trendi, kúl, dög szavakat.
Garázsrock ez a strokes-i, white stripes-i irányból, minimál kétakkordok, minimál gitárszólók, erős énekhang és magas sikolyok, felhangok.
Az új lemez ugyanazt a vékony, garázs és punk között elhelyezkedő fonalat húzza tovább, mint a debütáló cucc, a legfontosabb különbség az, hogy több a középtempósabb, bólogatósabb dal, és kevesebb a vad punk attak. Nincsenek igazán emlékezetes dalok, de nem is baj: ezt a zenekart kontextusában kell nézni, a lemezt pedig egyhuzamban kell meghallgatni, akkor üt igazán (akárcsak a legújabb Placebo lemez).
Karen O szuggesztív előadásmódjának még mindig nehéz ellenállni, az már más kérdés, hogy kreativitásban mennyire invenciózus vagy újszerű a zenekar. Nyilván nem ők lesznek a rock’n’roll megújítói, de nem is baj: amíg olyan dalokat írnak, mint a Phenomena, a Gold Lion vagy a húzós Deja Vu, addig minden okunk megvan arra, hogy hangos yeahyeah kiáltásokkal bólogassunk a Show Your Bones dalaira.
Itthon miért nem csinál valaki egy ilyen zenekart?
Kiadó: Universal
|
