Van itt egy lemez, ami már napok, mit napok, hetek óta nem akar kimászni az mp3 lejátszómból. Három ausztrál kölyökképű arc csinálta, a borító alapján arra asszociálhatnánk, hogy valami közepesen szar gótikus metált fogunk hallani, de nem. Mélyre hangolt gitárok vannak, és ha mélyre hangolt gitárok vannak, az már csak vadkan lehet – mondja a sztóner énem. Elsőre ütő énektémák és fülbemászó refrének vannak, amelyek akár slágerként is funkcionálhatnak, ha úgy forgatjuk – mondja a popper énem. És a kettő együtt működik.
A Wolfmother egy kiváló ausztrál zenekar kiváló dalokkal és kiváló énekessel, aki egyszerre tud Robert Plant (Led Zeppelin) és Jack White (White Stripes) méltó szinkronhangja lenni. Ennyi elég is lenne a magasztaló kritikához, de mindehhez hozzájönnek még a stoner rock határmezsgyéjén egyensúlyozó riffek, a ceppelines dalok és dallamok, és a dög. A nagy adag dög. Extra nagy adag dög. Tegyenek egy próbát, kedves olvasók, ugorjanak be a zenekar honlapjára és hallgassák meg a White Unicorn, a Dimension vagy a Woman (tiszta Black Sabbath, a Children Of The Grave 2000-es megfelelője) zúzásait.
Nos? Heves bólogatásba kezdtek és közben terpeszállásban léggitároznak? Igen, nekem is ez volt az első reakcióm, amikor meghallottam a zenekart. A legnagyobb csavar azonban az, hogy ez a zene az indie szubkultúrában is simán releváns, sőt van egy szám, a Tales, ami egy az egyben White Stripes és nemcsak az ének miatt.
Csak a borító ne lenne ennyire giccses. Amúgy hibátlan. Tessék megrendelni, letölteni.
Kiadó: Virgin
|
