Robert Allen Zimmerman úrnak új lemeze jelent meg. A modern időkről énekel kissé konzervatív hangszereléssel, de zenei kisugárzásának még mindig lehetetlen ellenállni.
Nem bióznánk mostan, egyrészt mert két kattintással itt és itt majdnem mindent meg lehet tudni Dylanről, másrészt annyira szerteágazó, annyira sokrétű és annyira zseniális a főhős pályaképe, hogy több monitornyi oldal is kevés lenne az alapos biográfiához. Ráadásul már elkezdte írni ő maga a pályaképét, nemrég jelent meg az első kötete Krónikák címmel, tessék elolvasni - jobb, mint bármelyik életrajz.
Dylan az Dylan, az első számú és egyes személyű költő és dalszerző, aki tökéletesen reagált a huszadik század igazságtalanságaira, tökéletesen fejlesztette tovább dal- és szövegíró tehetségét, tökéletes szócső lett, majd tökéletesen ellenállt a szócsőségnek, tökéletes utat tett meg a folkzenétől a rockzenéig, és kisebb-nagyobb bukkanókkal és eltévedésekkel tökéletesen átvészelte a modern időket is.
Erről írt most (5 év után) egy lemezt, a máról, amelynek lemezeit és zenekarait tökéletesen unalmasnak és szürkének tartja, szarul szól minden lemez, nyilatkozta nemrég, talán csak az új Raconteurs lemez tetszik neki. És annak ellenére, vagy inkább amellett, hogy még mindig kiválóan egyensúlyozik a swing, a country, a blues és a bluegrass zenei stílusok és hangzások között, azért még mindig tud új és invenciózus lenni. A Thunder On The Mountain, vagy a Beyond The Horizont alapján azt írhatnám, ez egy Dylanhez méltó nyugis-öreguras lemez, de van egy dal, a Rollin' and Thumblin', ami már egészen felpörgetett tempójú, akár egy White Stripes dal is lehetne. És van nem egy zseniális szerzemény, amelyet persze már hallottunk más lemezeken is, de ilyet csak és kizárólag ő tud (Someday Baby, Workingman's Blues 2). Az utolsó Ain't Talkin című dalban pedig mintha egy belassult Tom Waits-t vagy egy bespeedezett Leonard Cohen-t hallanánk.
Jönnek-mennek a trendek és a különböző jólfésült zenekarok a popzenében, de egyvalami állandó. Dylan örök. |
