A Bloc Party éve 2005 volt: kijöttek egy erős és masszív debütalbummal, majd egy remix CD-vel (Silent Alarm Remixed) és egy ritkaságokat tartalmazó gyűjteménnyel (Always New Depths), közben körbeturnézták a fél világot - és ami a lényeg, erős és ütős számokat írtak (Helicopter, Banquet, Like Eating Glass, Two More Years).
Egymásnak válaszolgató, lefele pengetős gitártémák, laza és fülbemászó ének, húzós és feszes dob meg basszus - ennyi elég is volt ahhoz, hogy az egész világon ismertek és elismertek legyenek.
Szolidan remegő térdekkel töltöttem le tehát az új lemezanyagot az internetről (legálisan, belső használatra), és fokozottan izgatott lelki állapotban vártam a dögös, együtt éneklős slágereket. Vajon lesz-e új Like Eating Glass vagy Helicopter? Meghallgattam kétszer is, miután felmerült bennem a gyanú: lehet, hogy valami mást töltöttem-e le az új Bloc Party helyett. Az a 11 dal nem volt igazán meggyőző, a zenekartól szokatlan kísérletezgetések és pszichedelikus tökölések jöttek sorban egymás után, áriázó énekkel meg nagyívű szerzeményekkel. Aztán megbizonyosodtam, hogy nem tévedtem, ez bizony az, ami. Csalódás.
Alig van lendületes, odalépősebb tétel, csak a szöszölés, meg a lassan beinduló pink flyodkodás (The Prayer, Kreuzberg, SXRT). Van három jó dal (Hunting For Witches, Waiting for 7.18, Uniform), de az is csak a lemez egészéhez viszonyítva jó.
A Silent Alarm úgy látszik, túl nagy árnyék volt a zenekarnak, amin nem tudták túllépni. Kár, talán legközelebb. |
