|
Négy év után új albummal sokkol Marilyn Manson, Eat Me, Drink Me címmel, szokásos botrányos nyilatkozatokkal, új fogyasztói réteget célozva, és itt a lényeg. MM új albuma ugyanis – hogy is mondjuk – érzelmes lett, és ennek pénzben kifejezhető haszna is lesz. Mert ez a játék a pénzről szól.
Marilyn Manson az undergroundból futott be az amerikai popbizniszbe, és popsztárrá válásán ma már csak az egészen buta rajongók háborodnak fel. Normális popkultúrával rendelkező országokban egészen természetes, hogy az érdekes és könnyebben dekódolható produkciók bekerülnek a fősodorba, és ezzel időről-időre megújítják a mainstream irányzatokat. Nálunk ez nem így van, ami részben az előző remek rendszer eredménye, úgy is mondhatnánk, hogy egy Erdős Péter nevű kultúrpolitikus és a diktatúra maradványa. Nehogymá’ összeérjen az úgymond dekadens, művészi underground, és a tömegeknek szóló popzene, mert juj, mi lesz akkor? Az emberek hirtelen gondolkodni kezdenek, megkérdezik a politikusokat, hogy mire is költik a pénzt, mindenféle szervezeteket alakítanak majd, és magukat kezdik irányítani, pedig arra nyilván nem képesek, különben miért nekünk kell irányítani őket? Ez az elv, és persze eszerint felesleges is bővebben foglalkozni a popkultúrával, mert az úgyis értéktelen, a felszínes tömegeknek szól, felülről ki kell elégíteni ezt az igényt, a kenyeret és cirkuszt nyugalmat hozó bölcsessége alapján, aztán nem kell vele foglalkozni többet. Ez persze hatalmas tévedés, és az egyik oka annak, hogy a magyar popzene nem tud megújulni, ma is a ’80-as években vegetál vagy már meg is döglött.
Minket ez szerencsére nem érdekel, itt az internet kora, és itt van nekünk a Marilyn Manson művésznevű Brian Hugh Warner, aki annak idején underground hősből popsztárrá lehetett, mert a show-ja érdekes volt, és nem utolsó sorban azért, mert könnyen érthető üzeneteket küldött a társadalomnak. A prűd, bigott, sőt vallásilag csaknem fundamentalista Egyesült Államokban igen jó érthető az Antikrisztus nemekkel játszadozó zombie alakja. A tinédzser, aki nem érzi jól magát a gazdag, de alapvetően hazug és a problémákat sikerrel a szőnyeg alá söprő társadalomban, könnyen rátalál Manson hívószavaira, pláne, hogy a szüleit eleve kiborítja MM alakja. Manson mentora és kitalálója, a Nine Inch Nails frontembere Trent Reznor zenekarával szofisztikáltabb üzeneteket küldött a rajongóknak, és nem is lett popisten, megmaradt széles körben ismert underground sztárnak. Mellesleg Trent Reznor olyan valóságjáték-kampánnyal dobta piacra idei Year Zero című nagylemezét, amit tanítani fognak a kommunikációszakokon.
Marilyn Manson jól megtanulta a Sex Pistols nagy rakenrol svindlijét, nyilatkozz vagy tegyél valami olyat, amin a társadalom idősebb rétege megbotránkozik, és máris hátradőlhetsz: szerepelsz a tévében, írnak rólad a lapok, többmilliós reklámkampányt kapsz ingyen, ráadásul a legnagyobb tekintélyek mutatnak rád az ikont kereső fiatalok előtt, itt az ember, aki nem olyan, mint a társadalmunk. Tódulni fognak a tinik.
Tódultak is. Az Antichrist Superstar (1996) albumon meg még előbb a Smells Like Children lemezen (’95) MM remekül ráérzett, hogy mi a tökéletes ellenpólusa a kilencvenes évek popzenéjének. Az eletronika és a zúzós metál hideg keveréke, indusztriális alapokra épített hangzás, elemi erejű hanggal, hörgéssel és bizarr, sötéten csillogó külsőségekkel, látványos, már-már színházi show-val a koncerteken. Ezt zabálták a grunge kinyúlt pólós antishowmanjeibe belefáradt fiatalok. Az 1998-as Mechanical Animals nagylemezzel pedig igazi, nagyot kaszáló szupersztár lett Manson, nagyszerűen felépített popdalokkal, a nyugalom megzavarására alkalmas szövegekkel. Az elidegenítő indusztriál alapokból visszavett, bevette helyette a glam csillogását, még látványosabbá téve vele a show-t. Naprakész zene volt, de éppen annyira egyedi maradt a kinézet és a megszólalás, hogy védjeggyé válhasson. Így a nu metálért rajongó tini is pirulás nélkül jelenhetett meg a haverok előtt szombat este MM pólóban, de a keménymag dark-goth közönség is ki volt elégítve.
Marilyn Manson szupersztár lett, kaszálta a pénzt, egészestés mozikban énekelt betétdalt, barátja a hihetetlenül extravagáns Richard Branson, a Virgin Records egykori tulajdonosa és kvázi szupermodell felesége lett Dita Von Teese személyében. Ezzel el is telt tíz év, ami egyúttal azt is jelentette, hogy Manson első popkorszakának tinirajongói kiöregedtek. Marilyn pedig megpihent és erőt gyűjtött.
A popsztárok legkeményebb próbája mindig az első virágzás után a megújulás. Egyszer még véletlenül is elkaphatod, hogy mi a korszellem, begyűjthetsz minden elismerést, aztán kalap-kabát, jöjjenek az újak. Cindy Laupert a nyolcvanas évek derekán legalább olyan népszerű volt, mint Madonna, de már a kilencvenes évekre csak pár örökzöld sláger maradt belőle a VH1-on. Manson az első tíz évben pénzre váltotta az undergroundból hozott lendületét és hitelét. Ennek szimbolikus példája, hogy Manson, aki a rocktörténet egyik legjobb feldolgozásdalát alkotta meg az Eurythmics Sweet Dreams parafrázisával a Smells Like Children albumon, végül egy tinivígjátékhoz átdolgozott Tainted Love verzióval jelent meg slágerlistákon. Utóbbi sem lett rossz, de lélektelen iparosmunka, kötelező zúzássá alakítja a régi dalt, szemben a Sweet Dreams feldolgozással, ami radikálisan (és horrorisztikusan) újraértelmezte a Eurythmics slágerét. Marilyn Manson 2003-ig nagyjából évente-kétévente szolgált valami sokkoló újdonsággal, utána viszont csend. Illetve 2004-ben megjelentetett egy szokásos „így lettem underground hősből popsztárrá” válogatáslemezt (Lest We Forget). Kivárt, és odanyilatkozott, hogy valószínűleg nem fog többet zenélni, mert beleszeretett a húszas évek korai német némafilmjeibe, és ő is ilyen stílusban akar kísérleti filmeket készíteni. Erre már akkor is azt mondtuk: persze, persze, persze. És mikor jön az újabb album?
A produkció immár szórakoztatóipari termék lett, és hogyan tartsunk frissen egy ilyen terméket? A cég felméréseket végez a célcsoport körében, hogy mire lehetne kereslet, mik az igények, aztán ennek megfelelően átszabja a márkát. A popsztár esetében, mint kisebb mértékben más termékeknél is, azon múlik a siker és a bukás, hogy eltaláljuk-e a születő trendet, és a popsztár átszabásánál mennyire tud a régi önmaga maradni, mert a megszokott arcától sem távolodhat el nagyon. Madonna ebben volt zseniális: úgy tudott a nyolcvanas évek egynyári slágerénekesnőjéből a kilencvenes évek független nőinek sikerszimbólumává válni, hogy közben mindig sikerült megtartania a védjegy-szerű Madonna arculatot.
Mi Manson célcsoportja? A problémás tinik. Neki annyival nehezebb dolga van, hogy az önpuszttító underground hős befutásával már nehezebb elhitetni, hogy a gazdag, sikeres és elismert művész, még mindig önmarcangoló egyéniség maradt. Nem mintha ez függene a sikertől, mindez nem oldja meg a lelki problémáidat, erre két példa Kurt Cobain és a névadó Marylin Monroe. Azért mégis, nem könnyű csalódott kamasznak maradni egy limuzin hátsó ülésén ülve és Dom Perignont kortyolgatva. Mit akarnak a problémás tinik az új évezred első évtizedének végén? Kemény, de érzelmes, önmarcangoló, szentimentális, mondhatni emo számokat hallgatni. Mansont, otthagyta a felesége? Megvan a téma.
Na, végre eljutottunk az Eat Me, Drink Me albumig, aminek tökéletes a kommunikációja. Először is, a címben megvan a krisztusi utalás (az én testem, az én vérem), ami hozza majd a bigott amerikai családok tiltakozását. Másrészt, a Rammsteinhez hasonlóan Manson a nemrég elítélt német kannibálnak ajánlja az albumot. A kiadó fordításában így: „Az album címét Armin Meiwes, a „német kannibál” esete ihlette, aki az interneten szerzett áldozatának jó néhány testrészét felfalta. Az emberek betegesnek tartják, de én romantikusnak találom.” Na ez az a mondat, amitől még az átlag amerikai anya is azonnal lefejeli a konyhapultot, és rohan Washingtonba a Kongresszus épülete elé Manson lemezt égetni. Hátha a kisfiának/lányának éppen ettől támad kedve embert enni, és akkor persze MM a felelős. Véletlenül sem a szülők, akik nem beszélgettek el a gyerekkel arról, mit jelenthetnek ezek a mondatok. Ismerős? Mint a South Park moziban az Anyák Kanada Ellen mozgalom. Csak ez a valóság.
A botrány és az ingyen médiacirkusz innen teljesítve. Manson folytatja: „Az album hűen tükrözi, ki vagyok most, és mit érzek. Nem szégyellek semmit. Ezért az albumért dolgoztam egész eddig pályafutásom alatt. Előadóként mindig meg kell újulni, különben nem leszel igazi művész. Ezen a lemezen kimondottan énekelni akartam, a szívem mélyéből. Persze a dalok nem az én bajaimról szólnak, de olyan témákat feszegetek, melyek sok embert megérinthetnek.” Aztán egy kis dicsekvés: „Gótikus vámpír CD-re számítsatok, melyen jó pár démont feláldozok, többek között a házasságomat is. Az I Was Your Vampire című dal olyan, mint a Bela Lugosi’s Dead, minden idők legnagyobb gótikus száma lesz!”
Magyarán: Otthagyott a csajom. – ezt mindenki megérti és át tudja érezni, különösen a tinik. Ezeket az érzelmeket dolgozom fel az új lemezen. Azért megmaradt bennem a kemény és sötét goth Manson is, ám. Változtam, mégis ugyanaz maradtam. Vegyük hozzá, hogy MM az album borítóján most nem a sokkoló Antikrisztus-zombie-androgün földönkívüli lény. Fekete, homlokba hulló hajjal áll egyedül egy vérrel bemázolt ablak előtt, tépelődő és magányos szegényke. A harmincon túli rajongókat, akik még az underground Mansont szerették, többségében már valószínűleg hidegen hagyja ez a lemez, de ők amúgy is az autórészlettel, a munkahely megtartásával és a családalapítás nehézségeivel vannak inkább elfoglalva. A húszas években járók vagy imádni, vagy gyűlölni fogják, a problémás tiniknek meg bejön. És máris mansonizáltuk a következő nemzedéket.
Ja, és elemezhetjük az album kommunikációját empirikus, értelmező vagy posztmodern módon, de ne felejtsük el, a zene jó. Alapjaiban trehány produkciót még a legtökéletesebb csomagolás sem lökdös el hosszú ideig. Madonna hihetetlenül tehetséges underground és ahhoz közeli elektronik-gurukkal érte el, hogy a zenéjének a hangzása mindig a topon legyen, Mansonnak egyelőre nincs szüksége erre. Az elektronika eltűnt, ez az évtized amúgy is újra a gitároké, nagy zúzások mellett még klasszikus gitárszólók is megjelennek, így az emós (mondjuk emo alatt többnyire unalmas dallamos rockzenét értünk, de azért talán nekik is bejön) vagy dark gyerekek mellett a metálosok, sőt a modern rockot kedvelők sem égetik le magukat, ha szombat este 2007-ben is MM pólóban jelennek meg a haverok előtt.
Manson okos, a fejleményeket és eladási statisztikákat érdeklődve várjuk. És, hogy a popsztár Marilyn Manson már nem a zenéért, hanem a zenéből él? Ez majd a tizedik haldokló albuma után biztos zavaró lesz, de – ahogy Madonnánál – akkor is hallgatni fogjuk, mert tökéletes minőségben szól majd. Meg talán MM adott már magából annyit a rajongóinak, hogy építhesse saját popbirodalmát. Hogyan adott? Éppen a modern kommunikációs módszereket felhasználva közvetít hihetetlenül sikeresen egy másikfajta üzentet, mint a kereskedelmi média. Azt egy másik punklegenda, a Dead Kennedys egykori frontembere, Jello Biafra a Magyar Taraj fanzinnek nyilatkozva így fogalmaz: "A rockzene látványi elemei könnyebben behatolnak az emberek agyába, és gondolkodásra ösztönzik őket. Marilyn Manson ezt remekül csinálja, neki igenis van politikai hatása, mert megmutatta egy csomó embernek, akiknek elege van abból, ahogy az iskola, a szüleik, vagy az egyház bánik velük, hogy nincsenek egyedül, és hogy harcolhatnak azért, hogy azok lehessenek, akiknek lenniük kell." Talált, süllyedt.
Réz György
Marilyn Manson: Eat Me, Drink Me
Idézetek: Universal, Magyar Taraj: http://magyartaraj.uw.hu/biafra.htm |
