Felemás, mert különféle zenei stílusokkal próbálkozik (blues, country, rock és soul), felemás, mert saját szerzemények és „egyéb dalok” (filmzene, feldolgozás) is szerepelnek az albumon, és bizony felemás, mert egy-két jó dalt leszámítva ez a lemez sem Cornell legjobb munkájaként marad meg az utókornak.

Az 1964-es születésű Chris Cornell 20 évesen csatlakozott a Soundgarden zenekarhoz, amely a grunge műfaj meghatározó csapata lett (a Nirvana és a Pearl Jam mellett) és fennállásának 13 éve alatt olyan nagyszerű lemezeket tettek le a rocktörténelem asztalára, mint a Badmotorfinger vagy a Superunknown.

Kornell

1999-ben Cornell szólólemezzel folytatta pályafutását inkább kevesebb, mint több sikerrel (Euphoria Morning), 2000-ben csatlakozott a három ex-RATM taghoz, létrehozva egy erős és masszív szupergruppot, az Audioslave-et, amellyel már a harmadik lemeznél tartanak, és amelynek szólógitárosa, Tom Morello is most jelenteti meg szólólemezét (The Nightwatchman: One Man Revolution).

Az idei Szigeten is fellépő Cornell legutóbb azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a legfrissebb James Bond-film, a Casino Royale elég közhelyes főcímzenéjét jegyzi (You Know My Name, amely egyébként nem is került rá a filmzene-albumra), idén pedig megjelentette második, elég vegyes színvonalon mozgó szólólemezét. A producer az a Steve Lillywhite volt, aki olyan klasszikusokhoz adta korábban a nevét, mint Peter Gabriel III (Melt) lemeze, vagy a U2 October, War és a How to Dismantle an Atomic Bomb című albuma, de vele készítette a Rolling Stones a Dirty Work c. lemezét, valamint Morrissey és a Dave Matthews Band is korábban vele dolgozott.

Nem rossz az alapanyag, Chris Cornell rekedtes mély orgánuma adott lenne egy kiemelkedő munkához, de azt a néhány rockosabb számot leszámítva valahogy mindvégig stílusidegen marad a produkció. A glam-rockos Poison Eye vagy a retro rock Your Soul Today még illeszkedik Cornell személyiségéhez, de a különböző stílusgyakorlatok nem működnek: a country Finally Forever, a soulos-bluesos Safe and Sound vagy a kissé erőltetett Michael Jackson-feldolgozás (Billie Jean) azt az érzetet kelti, mintha rá akarnának húzni egy idegen, saját egyéniségétől messze álló zenei szerepet az énekesre. Félreértés ne essék, nem azt várjuk, hogy a Soundgarden stílusában énekeljen grunge dalokat vagy az Audioslave modorában hard rock számokat. Egyszerűen az a gond, hogy nincs lélek és odaadás ezen a lemezen.